2016. augusztus 16., kedd

Utolsó ...............


Az élet ami néhol sima néhol viszont kegyetlenül hepehupás. Sok-sok minden történt az elmúlt hetekben hónapokban velünk, hogy hogyan érzem magam? Leírhatatlan! Van egy űr van egy valamilyen érzés amit semmivel hangsúlyozom semmivel az égvilágon nem tudok betömni, hiányzik egy részem, kitépték és hiába foltozgatom, folyton kiszakad, megmagyarázhatatlan........ az idő megoldja! idővel jobb lesz! ezt hallom léptem nyomon, hát nem!!! rohadtul nem lesz jobb se könnyebb se nem fogja az idő megoldani!!! HIÁNYZIK!!!CEFETÜL HIÁNYZIK! Ordítani tudnék nap mint nap és nem, hogy egyre könnyebb lenne hanem egyre nagyobb az űr és az érzés, hogy soha többé nem láthatom ......... nem kívánom senkinek.

Eddig két fázisban voltam, először amikor értetlenül álltam, és nyakra-főre azt kérdeztem magamtól, az égtől, a körülöttem lévőktől, Istentől (pedig nem hiszek benne), hogy “Miért?” “Miért ő?” “Miért most?” “Miért?”. A második fázis, amikor már nem kérdeztem, csak beletörődtem.  

Nehéz lenne választ adni arra a kérdésre, hogy mikor nehezebb az elvesztése valakinek. Ha tudod előre és van időd felkészülni, elbúcsúzni, látod a másik tekintetében, hogy igen, ő pontosan tudja, hogy nincs sok hátra. Itt kell hagynia téged, az életet és fogalma sincs, hogy mi jön ezután. Pokoli érzés lehet. Láttam apukám szemébe, hogy tudja és azt is,hogy nagyon fél. Maga a halál tényleg csupán egyetlen pillanat volt az ő számára, én pedig kénytelen vagyok elfogadni, hogy csak nekem nehéz. Annak, aki itt maradt. Nem akart meghalni .... annyira élni akart, látni az unokáit felnőni. Azt mondják neki már jó, egy jobb helyről figyel minket és vigyáz ránk, ahol már nincs fájdalom. ÉN azt kérdem jobb? Miért lenne jobb? Hiszen élni akart, hiszen itt akart lenni még egy darabig. Nem! Nem jobb neki, ha választhatott volna biztos az életet választja.

                
Olyan hirtelen ragadta el őt a halál, hogy nekem még él. Nem hiszem el, hiszen ő él, nemrég láttam, beszéltem hozzá, fogta a kezem, éreztem az illatát. Hogy a fenébe ne élne? Az a döbbenet, semmihez sem fogható, amit ilyenkor átél az ember. Nemcsak lelkileg fizikailag is. A testben olyan folyamatok indulnak be, olyan sokkhatás éri a szervezetet, amit nagyon nehéz kibírni. Mintha a saját testemen kívül élném meg. Emlékszem, ahogy eljutott a tudatomig az információ csak a földet bámultam földbegyökerezett lábakkal mintha minden erőt kiszippantottak volna belőlem. Az emberre rátelepszik egy érzés, hogy ez az egész egy hihetetlen álom, ez nem a valóság. De nem álom.

Amikor átlépsz a “Beletörődtem” fázisba, nem jelenti azt, hogy túlléptél rajta, hogy már nem fáj, csak rájössz, hogy nem tudod visszahozni semmivel, sem őrjöngéssel, sem zokogással, sem csendes sírással. Egy ponton rájössz, hogy nincs értelme további könnyhullatásnak, hiszen nem tudod megváltoztatni a megváltoztathatatlant. El kell fogadnom a tényt, hogy nem látom többé. Nem ölelhetem többé. Nem mondhatom neki többé, hogy szia apa és Ő nem mondhatja nekem többé amit pár nappal a halála előtt mondott nekem: csak annyit, hogy szeretlek és így utólag belegondolva tudnom kellett volna, hogy búcsúzik. Nem tudom, hogy létezik-e menny és pokol, én abban hiszek, hogy létezik egy olyan hely, ahová mindannyian elérkezünk egyszer.
                                              Ő elment. Én itt maradtam.
                                              Nem gondoltam volna, de
                                                     kicsit belehaltam.                                         
                                              Még találkozunk APA!!! ♥♥♥

3 megjegyzés:

Timocska írta...

Teljesen átérzem... édesapám ugyanilyen hirtelen ment el.. egyik nap du-n 5-kor még beszéltünk, aznap este 8-kor hívott anya, hogy apád meghalt.. a mai napig hiányzik, pedig már 6 éve... <3

Annamari írta...

Timo igen amíg az ember nem éli át még csak fogalma sincs milyen érzés ez, szerdán azt mondta nekem, hogy szeret .... nálunk ez nem volt szokás, tudtam éreztem de így kimondva mégis más volt, pénteken szuperül érezte magát, vasárnap meg már nem volt :( mindig azt mondtam neki, hogy meggyógyul minden rendben lesz és Ő elhitte nekem, bízott bennem ............ erre lassan egy éve nincs és cseppet sem könnyebb :/

Andrea írta...

Nagyon érzékletesen leírod a gyász stációit.
11 éve nincs velünk Apukám - senior úszóversenyre készült, a medencében lett rosszul, majd kórház, és 2 nap múlva meghalt /magához sem tért ez idő alatt(/ - a mai napig úgy gondoljuk/érezzük, hogy elutazott, és majd jön... /sokat utazott egyébként, talán ezért/.
Aznap jött volna hozzánk délután mikor rosszul lett, de a telefonjáról már azt jelentették be, hogy kórházban van...((